A magyar Jane Goodall Intézet egy igazán különleges lehetőséggel ajándékozott meg májusban: e-mailben kaptam a meghívót, amely egy közös kirándulásról szólt a világhírű etológussal látogatása első napján – szűk körben. Egy kicsit sem gondolkodtam azon, hogy el tudok-e menni, ráérek-e.
Hűvösvölgyön találkoztunk Jane Goodallal, a nagyrét melletti nyiladékon. A várva-várt Jane az osztrák JGI-sek kíséretében érkezett. Az egyik velünk kiránduló srác fogott egy erdei siklót pár perccel korábban, az üdvözlések után Jane figyelme erre az állatra irányult. A kezébe vette a kígyót, beszélt hozzá, nyugtatta, hogy nem lesz semmi baja. „I love snakes” - mondta.
Hamarosan megérkezett Halpern Bálint is két haragossiklóval, amelyek egy vászonzsákban voltak, így mutatta Jane-nek. Üdvözlés, bemutatkozás, majd a kígyók bemutatása. „Hello, snakes!” – köszönt a zsáknak.
A haragossiklókat pedig azért fogták be, hogy jeladóval ellássák, majd ugyanott, ahol fogták ezt a két példányt, el is engedjék. Hogy az elengedési helyre eljussunk, az egy körülbelül 15 perces hegymenetet jelentett, így az eredeti terv az volt, hogy a hüllősök visszaviszik, elengedik a siklókat, mi többiek pedig egy árnyékos helyet keresünk, ahol leülhetünk és kérdezhetjük, hallgathatjuk Jane-t terveiről, kalandjairól. Ám Jane menni akart. Nem probléma neki a kissé nehezebb terep, miért is lenne?
Jane-t teljesen elvarázsolta a természet, körülbelül tízméterenként álltunk meg rácsodálkozni valamilyen élőlényre, lehetett az növény, vagy állat. De a tájat is érdemes volt utunk különböző pontjaiból megfigyelni. Mintha otthon lett volna, nagyon üdítően hatott rá a kirándulás. A fényképezőgépek kattogtak - az enyém is – igyekeztünk minden értékes pillanatot rögzíteni.
Mikor felértünk a megfelelő pontra, Bálint kivette az egyik haragost a vászonzsákból. Jane először hosszasan simogatta az állatot, majd át is vette, hogy aztán visszaadja neki a szabadságot. Leguggolt, letette a fűbe, egyik kezével elengedte, másikkal tartotta és várt. A kígyó percekig nem mozdult, de Jane csak várt, várta, hogy magától rájöjjön: hazamehet. Így is lett. Tekergett ide-oda, majd felismerte a terepet és megtalálta rejtekhelyét, elbújt, majd többé ránk se nézett.
Az elengedés után Jane leült a földre, előtte a lejtő, fák, a mögött pedig a táj. Hosszasan nézte a tájat. Talán a tanzániai „Peak”-et idézte fel emlékeiben ekkor, ahonnan annak idején a csimpánzokat figyelte messzelátóján keresztül, ami ezúttal is ott lógott a nyakában. Sajnos azonban a kilátás nem volt tiszta, a magasra nőtt fáktól nem lehetett belátni a völgyet, így más beszélgetős helyet kerestünk.
Amikor leértünk a völgybe, sor került egy közös fotó elkészítésére. A csendes mosolygást a kamera előtt Jane hangja törte meg: „Chimpanzee” – hangzott elnyúltan. Ez meg is tette a hatását, a mosolygásból könnyed nevetés lett, de a derűs kacagás igazán akkor tört ki, amikor pár másodperces szünet után azt mondta: „Whiskeeey!”. Hát, így készült a csoportképünk.
Ezután találtuk meg a fákkal körülvett árnyékos helyet, ahol pokrócokon, polifoamon letelepedtünk Jane köré, aki nem akart leülni, főleg nem polifoamra vagy pokrócra. Kérdéseket tettünk fel, ő meg válaszolt, mesélt. Figyeltünk, tanultunk, okosodtunk. Időnk azonban nem sok maradt, az elköszönés hirtelen jött, a viszontlátásra pedig még aznap sor került a MOM-ban.
