Nevelésre szoruló madárkám Fekete István műveiben szereplő vetési varjúról, Toróról kapta nevét. Május 13-án érkezett pár haverjával Gödöllőre. De a napvilágot egy szombathelyi fészektelepen látta meg, ahonnan a múltkori nagy vihar miatt távozásra kényszerült, valaki pedig összeszedte őt a tesókkal együtt. Ekkor jött András, Adrienn és még sok-sok madárbarát, akik azon voltak, hogy eljuttassák őket varjúpótanyákhoz - így többek között hozzám is.
Kezdetben folyton csípett, nem nagyon akart enni, de ez talán annak is köszönhető, hogy nem tettem túl jó első benyomást: találtam a szeménél egy kullancsot, amit azonnal el is távolítottam onnét, ezt követően besértődött. Míg a haverja kérte az ennivalót, nem tiltakozott, nem ellenkezett, addig ő igen. Egy Gödöllőn töltött éjszaka után hazavittem Budapestre, s vártam, hogyan fogadja az új lakót a család. Csütörtökön hosszabb időre otthon kellett őt hagynom anyukámmal, akitől hamarosan olyan üzeneteket kaptam, hogy kijött a helyéről és nagyon károg. Megpróbálta megetetni, nem sok sikerrel, de a károgást nem hagyta abba. Kicsit aggódtam, hogy mire hazaérek be lesz dobozolva az összes állatom, meg nekem is néhány cuccom, hogy menjek, amerre akarok, de itt egyikünk se bontsa a rendet tovább... Szerencsére nem volt ilyesmiről szó, sőt anyukám mutogatta is, hogy milyen "szelfiket" készítettek apám telefonjával róla és kezén a madárral.
Péntekre már sikerült annyi szimpátiát keltenem Toróban - vagy kezdett már annyira éhes lenni -, hogy rendesen tátogott az ételért, meg is lehetett etetni. Az itthoni törzshelyei is kialakultak: mióta van a varnyú, minden széktámlát, leg magic-et, lépcsőkorlátot varjúülőkének nézek.
Május 21-én, szerdán kapott normális béklyót a lábára, amit már nem tud leszedni, így könnyebben is lehet kezelni őt, s reményeim szerint ennek segítségével kirakhatom a kertbe úgy, hogy nem mászkál el. Ezen a napon egyébként, ha akaratlanul is, de megmentett - egy szúnyogcsípéstől! Repkedt a szúnyog a kezem körül, amelyiken a varnyú is ült, s mivel láttam, hogy követi a fejével, nem hessegettem el pánikszerűen a vérszívót, megvártam mi történik. Amikor a kezemen landolt a nem kívánatos állat, Toró pislogott egyet, majd egy laza csipeszelő csőrmozdulattal begyébe tessékelte a szúnyogot. Nagyon jó volt, beleégett az emlékezetembe az a pillanattöredék, amikor eldöntötte, hogy ő megszerzi azt a zsákmányt. És szúnyogelhárító lett.
Most pedig már több, mint egy hete tűri a társaságomat, s azért haladunk ezzel a barátkozással. Már csak elvétve látja szükségesnek, hogy megcsípjen, én pedig követelőző károgására rohanok, futok, sietek, nehogy véletlenül éhezzen szegény fióka. Ami még történt, s barátságunknak nem feltétlenül kedvezett, de a varjú épségének annál inkább: ma megfürdettem, hogy ne legyenek csúnyák a tollai az odaszáradt varjúmész miatt, ami sajnos a gödöllői doboztárolástól halmozódott fel rajta. Annyira nem sértődött meg, mint azt vártam, úgyhogy a megbékélést sürgetve, még este kiültem vele a kertbe. Ő nézte a lepkéket és más rovarokat, én pedig őt. Végül kaptam én is figyelmet - tehát voltam olyan érdekes, mint egy rovar-, érdeklődve fürkészte varjútlan képemet, aztán beszélgettünk az ő nyelvén.
További képek itt.
